SteVe úgy gondolta

Nos, újra itthon. Magyarországon.

Most azonban nem Pécsen, nem a Családdal.
A kép, ami előttem van most, úgy érzem Magyarország egyik legszebb képe.
A Balaton, felhőktől enyhén lilásfeketére festett körképe.
Mögöttem a tihanyi apátság fehér falai magasodnak, megvilágításban kiemelve ezzel amúgyis egyedi szépségét.
A falakon belül orgona koncert hallatszik. Fiatal organaművészek estje van. Gondolkodóba estem, hogy bemenjek e, azonban már egy órája ment a koncert, mikor odaértem.
A falakon átszivárgó muzsika egy még varázslatosabb, még átvittebb, korokat és időt nem ismerő érzést kölcsönöz az amúgy enyhén hüvös, szeles estének.

Hányszor és hányszor csodáltam ezt a képet a távolból, Balatonfüred stégjének fa pallóin ülve.
Sok szép helyet láttam, de úgy érzem, ez, ez a kép, ez az érzés, ez az enyém. Az én magyar tájképem.

KÍvánom nektek, hogy láthassátok ezt a képet.

Mint már írtam, most nem a Családommal vagyok. Illetve nem az édes, vérszerinti Családommal.
Egy másik családommal vagyok, akik úgy érzem életem fontos részét képezik és talán azt is elviseli a klaviatúra, hogy magaménak érezhessem azt az érzész, hogy Ők vannak nekem. És csak remélni tudom, hogy ott lesznek nekem és én is ott lehetek nekik.
Ott lesznek ha baj van, ott lesznek ha öröm van, ott lesznek ha sírni kell és ott leszek ha sírniuk kell.
Legalábbis nagyon remélem.
Kik ők? :)
Nos... :)
Sok helyen a "barát" jelzőt szokták használni e gondolatmenet összefoglalásársa.

Balatonalmádi. :)
Számomra már nem csak egy név, nem csak egy város a sok magyar meseszép balatoni város közül.
Balatonalmádi immáron egy képpel, egy élet-érzéssel és egy sajátos atmoszférával egyenlő.
Egy olyan kép, melyben a mosolyé, a barátságé és azt hiszem nem nyálas ha leírom, hogy a szereteté a főszerep.
Még akkor is, ha a Dugót aszogatjuk vagy éppen egymásnak kellemesebbnél kellemesebb perceket szerzünk a "kicsiarakás" című, intellektualitást fejlesztő játék keretein belül.

Jó itt lenni. Jó velük lenni és még jobb az, hogy tudom, hogy vannak.
Igaz, hogy nem olvassák amit írok, nem hívnak fel minden percben, hogy miújság és néha hosszú ideig nem hallok felőlük... :)
De vannak.

És az, hogy van egy olyan ember, akinek ezt az egészet köszönhetem. Nos, az könnycseppre hangoló. :)
Remélem míg élek, az életem és a sors úgy fogja alakítani a dolgokat, hogy vele megmarad a jó viszony és lesz rá alkalom, hogy gyerekeink közös játékát nézzük majd a világ valamely részén, egy kiadós grillezés vagy közös vacsora után.
Köszönöm neked, házigazda. :)
És köszönöm nektek - Zsolti, Zsoca, Ábel, Dugó, Lackó, Gergő, Máté, Dávid és természetesen a szépségével mindenkit elbüvőlő hercegő Nórinak is.

Mostmár nem húz vissza szívem olyannyira nagyon Krasnoyarsk-ba.
A szép emlékek persze mindig mosolyt és könnycseppet csalnak szívemre, s orcámra. Egyértelmű.
Az esetemben, azt hiszem ez madnem egyértelműnek mondható. :)
Az arcok, a személyek, az életek, amiket, akiket ott megismertem, azt hiszem egy életre emlékként fognak bennem élni.
És remélhetőleg lesz rá alkalmam, hogy hátradőlve kis székemben, az unokáimnak mesélhessek arról, miket éltem át és micsoda kalandokban volt részem.

És azt is csak remélni tudom, hogy sokaknak a kint megisert életek közül, kiváltképp az új világot számomra feltáró Lénának, lesz alkalmam egyszer megmutatni ezt a varázslatos képet, ami most itt előttem, a lábam alatt készül éjszakai álmára és ejti rabul lelkem olykor lázadó és néha kicsit számomra is érthetetlen szellemét.

Most egy anyuka sétál kézenfogva kislányával. Picivel odébb pedig egy apuka kislányával és az apátságot megvilágító reflektor fényének segítségével árnyjátékot játszik az apátság fehér falán.
Azt hiszem záró képnek ez most jó lesz.
A tihanyi csúcson, a háttérben oly büszkén magasló apátság és a szél által borzolt fák hangjával zárom soraimat.
Vigyázzatok magatokra mind!

Jó újra itthon.

A széltől borzolt hajú én